Hosszú évek óta figyelem a választásokat. Azt kell mondjam, mára eljutottunk odáig, hogy egy képviselőválasztáson nem képviselőkre szavazunk hanem pártokra. Ez körülbelül olyan, mint ha a zöldségesnél nem barackot vagy spenótot kérnénk, hanem azt mondanánk: kérek két kiló kéket, de ha nincs, akkor valami zöldet.
Az egész ott kezdődik, hogy a magyar nép négy évenként elmegy szavazni. Pontosabban a nép azon része, amely részt kíván venni a demokratikus intézményrendszer működtetésében. Ezt a dolgot egyesek szerint ki is hagyhatnánk az életünkből, igen sok közpénz pénz megtakarítható lenne így. Bár, valószínűleg nem járnánk jobban: gondoljunk például Észak-Koreára. Eddig tehát rendben is van, választunk. A problémák azonban már a szavazófülkében elkezdődnek.
Az emberek jó része szívesen szavaz be olyan embereket, akiket élőben soha nem látott, nem hallott, fogalma sincs milyen tervei vannak, és azt sem tudja mit csinált eddig. Tehát, ha össze kellene foglalni a szavazó, és a képviselő közötti - végtelenül egyszerű - szociológiai viszonyt, azt kellene mondanunk: semmi közük egymáshoz. Természetesen azért vannak olyanok is, akik véletlenül egy képviselő mellett, vagy alatt laknak, és némi tanulságot tudnak levonni arról, hogy rendesen üríti e a szemetet, vagy hangosan köszön e nekik reggelente, de ezeket most hagyjuk figyelmen kívül, mert érdemlegesen nem szólnak be a „honatyakészítés” össznemzeti folyamatába. Akik pedig képesek fejben tartani a környezetükben lakó fontosabb önkormányzati testületi tagok, polgármesterek, parlamenti képviselők, vagy esetleg csak jelöltek életútját, feltérképezni a valós szándékaikat, majd ráadásul e szerint szavazni... nos azok igen-igen kevesen vannak. Ha ők lennének többségben (mint ahogy nincsenek), akkor az országot Svájcnak, esetleg Svédországnak hívnák és nem Magyarországnak.
No de térjünk vissza a hazai valósághoz. Hogyan is készül a honatya? Ehhez talán az a legjobb, ha szétnézünk a szavazófülkében. Mit is lát az egyszeri magyar ember a lapon? Az első három név - Zsiborás Ádám, Dr. Pukkedli János, és Zsíros Emőke - vonatkozásában semmi -féle ötlete nincs arról hogy kik is lehetnek, vagy melyik bolygóról jöttek. Kezd zaklatott lenni. Ezért úgy dönt, hogy tovább folytatja a nevek bogarászását: Haricska József. Na ez még annyit sem mond neki mint az előzőek, és mivel megígérte hogy ebédre hazaér, nem is próbálkozik a továbbiakban a nevekkel. Miért nem? Mert oldalra pillant, és észreveszi az ismerős pártjelvényeket a jelöltek neve mellett. Most már kezd megnyugodni. Hozzáteszem fejlődő országokban kivétel nélkül állatok szerepelnek a pártlogókon (nem véletlenül), és nálunk is csak azért fordulnak elő szöveges tartalmak, mert annyit legalább biztosan elértünk, hogy ha a közgazdaságról, a politikáról, (és legszerencsétlenebb módon a propagandáról) ugyan egy kukkot sem tudunk, vagy nem érdekel bennünket (esetleg a kettő tetszőleges arányú kombinációja) de legalább olvasni megtanultunk. Nos, tehát meg vagyunk mentve: mindenkihez oda van írva melyik jelölt kinek a fia-borja. Nem kell nekünk a hülyébbnél hülyébb nevekkel vesződni, mert itt van mindegyik mellett, szép sorjában a szamárvezető. Pompás dolog is ez. Egyszerűen bejelöljük a nekünk szimpatikus pártot, és kész. Mehet a sorsjegyünk a borítékba. Aztán ha nyertünk akkor örülünk, ha nem nyertünk, akkor pedig szomorkodunk. A magyarok egyébként a pártokról már jóval konkrétabb véleménnyel bírnak, mint az emberekről, de sokszor ez is kimerül a „kire ne szavazzunk?” hozzáállásban, amelynek során a legkevésbé utált párt nyer a magyar választásokon. Csak két dolgot felejtünk el. Az egyik az, hogy a pártok is emberekből állnak. A másik pedig az, hogy vannak olyan emberek is, akik nem tartoznak pártokhoz. A magyar úgy gondolkozik, mint ha a pártokon és pártkatonákon kívül nem lenne élet a földön: ezt egyébként jól mutatja a parlamentbe bejutó független jelöltek száma is.
A magyar szavazó három két dologgal rendelkezik biztosan. Az egyik dolog az általános információhiány a jelöltekkel kapcsolatban, amire mindig alapozhat. A másik a saját érzelmi preferenciája (ez lehet ilyen, olyan, vagy amolyan irányultságú), a harmadik pedig az érvényes szavazati joga. Ez a három dolog együtt elég súlyos dolgokra képes egyébként. Az érzelmi oldalról pár szó.... Van aki azt szereti ha lassan, kimérten beszélnek vele, van aki a hadarósabb, és a meglepő fordulatokkal teli beszédet preferálja. Van akit a fiatalos kinyilatkoztatások nyugtatnak meg, van aki inkább az idősebb emberek szavában bízik. A magyar ember szereti ha egy táborhoz tartozik, ami lehetőleg elég nagy, és nem csak úgy „van”, lézeng a nagyvilágban. Kiválasztja a neki legszimpatikusabb, lehetőleg öt-hat mondatban összefoglalható világképet, és ahogy a maga kis életében mindenhez, itt a politikában is választ a dologhoz egy szimpatikus figurát, aki úgymond megszemélyesíti a pártot. Csak a bonyolultabb okfejtésektől tartózkodjanak, mert őt az nem érdekli. A magyar legnagyobb tévedése az (immár húsz éve, a pártpreferenciájától teljesen függetlenül) hogy azt hiszi, hogy a szó hagyományos értelmében létezik jobb, illetve bal oldal. Teszi ezt annak ellenére, hogy a politikai propagandával jóval fertőzöttebb tengerentúlon már Ronald Reagan is megmondta, hogy a szavazók által horizontálisan (jobb,bal) meghatározott irányok nemes egyszerűséggel csak a fejekben léteznek, ugyanis az egyedüli létező vonatkozási pontok: a fent és a lent. Ahol is fent vannak a vezetők, alul meg a nép.
Ha egy hangsúlyozottan egyéni jelölteket tartalmazó szavazócédulát úgy használunk. mint ha az listás lenne, az több mint probléma. Miért is? Mondjuk azért, mert ha történetesen Kossuth Lajos indulna a 12-es választókörzetben függetlenként, és valami adminisztrációs hiba következtében az egyik képviselő két éves, egyébként nagyon vidám, kan pulikutyája is indulna a nemes küzdelemben egy pár milliárdos politikai marketing farvizén, akkor esetleg a puli jutna be Kossuth Lajos helyett a parlamentbe. Mert ugye a pulinak erősebb a párthűsége. A szavazónak meg erősebb a pártpreferenciája a puli felé. Főleg akkor, ha a mai kor Kossuth Lajosa Dr. Kiss Norbert álnéven, és függetlenként szerepel a listán. Így már gondolom érthető, mi is ezzel a gond.
Mi magyarok, ugyanis ezzel a módszerrel szoktunk önkormányzati képviselő testületet választani - jó ideje -, és most már nagyon úgy fest, hogy egyéni országgyűlési képviselőket is.
Egy kérdésem lenne még így végezetül a mélyen tisztelt magyar néphez. Mikor jutunk már el odáig, hogy az egyéni képviselőválasztásokon egyénekre fogunk szavazni?
